ARIELA
Egy barátnőm panaszkodta egyszer, hogy kisfiát /nevezzük Bélának/, csúfolja az osztálytársa Jani, a gimiben.
Mivel Béluska csonka családban nevelkedett, így egy keresetből éltek az öccsével és anyukájával. Szegény asszony megtett mindent, ami tőle tellett, hogy iskoláztassa fiait, meg az asztalra is jusson mindig, de többre nem futotta. Szóba sem jöhettek a legdivatosabb ruhák, sem a legújabb mobilok, amit Jani, a gazdag család sarja, három hónaponként előszeretettel cserélgetett. Janika, tehetős szülők gyermekeként nemcsak vadiúj holmikban, meg méregdrága sportcipőkben járt, de tudtára is adta osztálytársainak felsőbbrendűségét. Szülei gyakran utaztak el napokra nélküle, így havonta legalább kétszer meghívta barátait házibuliba. Előszeretettel mutogatta a város legszebb villájában, nekik mi mindenük van és engedte játszani a többieket, az akkor mégcsak külföldön megvásárolható playstationön. A tanév kezdetétől elég volt neki két hónap, hogy átvegye felettük a hatalmat. Mindenki Őt követte. Írták helyette a leckéjét, táskáját vitték, még a szokásait is felvették. Amikor már azt képzelte magáról, hogy a tanárok is úgy fognak táncolni, ahogy Ő fütyül, meggyűlt a baja velük, amit befolyásos apukája másnap elsimított. Persze ezt még számtalanszor megismételte a négy év alatt, így Janika állandóan védve volt, bármit is csinált.
Az első év végére szelektálni kezdte iskolatársait. Márcsak a számára legmegfelelőbb gyerekek lehettek a barátai. A többiek csak szolgáknak voltak jók. Azok a leckéit írták, ahogy Béluska is, de amellett még el kellett tűrniük az állandó megalázást. Sosem felejtette el már a megszóllításban éreztetni a másikkal, hogy ki melyik helyen áll az általa megalkotott ranglétrán. Azután következtek a leigázó szavak mellyeket szerinte megérdemelt minden nála gyengébb, csúnyább, főleg szegényebb fiú az osztályban. Az utolsó év volt a legnehezebb az elnyomottak számára, mert miután Janika apja egy nagyobb összeget adományozott az iskolának köszönetképpen, hogy rakoncátlan fiát mégis engedik leérettségizni és kisfia vadiúj autót kapott szüleitől hállából, hogy hajlandó befejezni az iskolát, a tanárok segédletével eluralkodott a pokol. Béla többször is monoklival járt haza, és nem volt az egyedüli gyerek, sőt megsokszorozódtak az intők is viselkedésből, mivel néha igazságtalanságnak érezte a bánásmódot és elmerte mondani valamelyik tanárnak.
Béla anyukája tudta, mint a többi szülő is, hogy nem tehet mást, mint kivárja gyermekével az éretségit és mindeki fellélegzik végre, hogy megszabadultak attól a gátlástalan kis szörnyetegtől. Addig is próbálta kisfiát meggyőzni arról, hogy Ő is éppen olyan eggyenértékű ember, mint a többi, semmivel sem kevesebb. Nemszámít milyen családból származik, milye van, vagy mekkora a vagyona, csak az, milyen ember vállik belőle. Fájt a szíve, hogy nemtud neki megadni mindent, sajátmagát hibáztatta a gyerek sorsáért, mert ha neki is meg lett volna az, ami az ELITNEK, akkor talán nem kínozták volna, de legalább bíztatta eszes fiát, hogy jeletkezzen a fősulira, mert kitüntetett tanuló lévén teljes ösztöndíjjal, lehetősége van diplomát szerezni. Sokadik győzködésére sikerült Béluskába annyi önbizalmat öntenie, hogy végül is megpróbálta. Nemcsak sikerült a felvételi, de öt év múltán Béla jelesre diplomázott.
Én a napokban találkoztam az annyával. Elmesélte, hogy hét éve már a kisfia egy menő cég menedzsere, gyönyörű felesége és két kisfia van. A hétvégén volt náluk látogatóban. Akkora luxusban élnek, hogy mi halandók el sem tudjuk képzelni. Eszembe jutott az a fiú a gimnáziumból és rákérdeztem nem halott-e róla valamit.
-Dehogynem - válaszolta - a városban lakik azóta is. A gimnázium befejezése után taxizni kezdett, s a mai napig azt csinálja. Amit megkeres, azt meg elveri pár napon belül, aztán mindenkitől aprót kéreget cigire.
-Hát a tehetős szülei nem segítenek neki? - kérdeztem rá azonnal.
-Ó, már régen nem. Évekkel ezelőtt kidobták otthonról, mert állandóan meglopta Őket. Pár éve, valahol kirándulni voltak, s mire hazajöttek eladott nekik mindent a házból, ekkor telt be gondolom náluk is a pohár.
Nem örültem Jani szerencsétlenségének, csak sajnáltam Őt, hogy még mindíg, úgymond ''nem jött meg az esze'', de valahol az égi igazságszolgáltatást éreztem ebben, mintha mindketten azt kapták volna, amit megérdemeltek. Aki lusta volt, annak hiába volt vagyona, szegényen végezte, de aki igyekezett, hitt magában és megtett az előrejutás érdekében minden tőle telhetőt, annakellenére milyen szegény sorból indult, elérte mindazt, amire vágyott.