Ariela
Gyereköngyilkosságok
Nemrég írtam a gyereköngyilkosságokról. Sokminden hidegen hagy, de egy fiatal halála sosem. Tegnap hallottam egy tizenegy éves kislányról, aki felakasztotta magát. Amikor ilyenről hall az ember automatikusan felteszi a kérdést: Mi hozhat egy gyermeket ilyen helyzetbe, hogy képes legyen megválni az életétől. Eldobni azt, mint egy értéktelen, darab rongyot. Hisz tizenévesen tele vagyunk álmokkal, vágyakkal, tervekkel. És Ő? Hová lettek tini ábrándjai, vagy tervei a jövőre? Egy futó bolondság miatt?
Sajnos ennek a kislánynak súlyos gondjai voltak, és nemtalált más kiutat. Ahogy a hírekből megtudtam, már kilenc éves korában árulta Őt az annya. Egy éretlen kislányt, akinek még a homokozóban kellett volna játszania.
Istenem, mit meg nem tenne egy szülő a gyerekéért, amikor beteg. A világgal megküzdene, ha bántsák. Értetlenül állok egy ilyen helyzet előtt. Nemtudom felfogni, hogyan tehette a saját kislányával.
Egy gyermek, amikor megszületik, annyira védtelen, magatehetetlen. Szüksége van törődésre, mert egyszerűen nem élhetne.
Főleg nagyon sok szeretetre.
Az a két ember, akire támaszkodhat, akinek a legfontosabb kell, hogy legyen, az árulja el. Pont az. A szülő, aki testéből fogant, aki a világra hozta, születésétől a bizalmasa / kellene, hogy legyen/, az a legnagyobb ellensége. Ha ebben nő fel, ha ezt láttja, kapja attól, akinek védenie, óvnia kellene, akkor kiben bízhat az életben? Senkinek nem fog hinni soha. Mit visz ez a gyerek a felnőtt korba? Egy idegroncs, lelkibeteg emberré válik, mire elkezdhetné élni az életét.
Az ilyen szülő a legsúlyosabb büntetést érdemli, de vajon csak Ő a bűnös ebben? Hol vannak ilyenkor a tanárok? És ne jöjjön senki nekem azzal, hogy túl elfoglalatak, mert amikor még én jártam alapiskolába, kétszerannyi gyerek volt egy osztályba zsúfolva és kevesebb, mint a fele öngyilkosság történt akkoriban, mint most. Biztosan az osztálytársak is észre veszik, hogy nincs valami rendben a társukkal. Miért nem alakult ki egyáltalán olyan viszony a diák- tanár közt, hogy bármelyik megbízna annyira bennük, hogy utánna mennyen? Hol a többi családtag? A testvérek? Vagy a szomszédok? Annyira el vagyunk foglalva saját gondjainkal, életünkel, hogy önmagunkol kívül egyszerűen nem is vesszük észre a körülöttünk lévőket.
Ha saját magadnak felteszed a kérdést, hogy mikor mentél oda valakihez, ha láttad, hogy valami bántsa. Mi lenne a válasz?
Ilyen hírek hallatán kifordulok magamból, mert ha egy felnőtt csinálja ezt, sajnálom, de az Ő döntése, de egy gyerek? Aki még nem is élt? Elvette az életét, mert mi felnőttek nem figyeltünk rá eléggé, és ez mindannyiunk lelkén szárad. Nemcsak azon a kegyetlen szülőén.