ARIELA
MOSOLYOGNI PEDIG KELL.
nagyon nehéz, tudom magamról. amikor bekerultem egy gyárba, jobbhiján takaritani és végig néztem az agyon unott, elnyűtt arcokat, amit a monoton munka ragasztott rájuk, úgy tűnt, mintha haldokolna mindegyikük. életunt ábrázattal vissza köszöntek, mert a tisztesség úgy kivánta és lélektelen testükkel vissza fordultak teendőik felé. kétségbeesve álltam közöttük, egész a szivemig nyilalt a kérdés: mit keresek közöttük? idegenként, kivülről láttam, mint zombi filmet. akkor elhatároztam, megtanitom őket mosolyogni. abszolút komolyan vettem küldetésem és másnap azonnal nekiláttam. széles vigyorral ajkamon koszontem végig a gépsor mindenegyes idejglenes lakóját, akik csak furcsán pislogva intettek vissza, de nem adtam fel. amikor délben a sorokközt söprögettem, mindenkihez volt egy kedves szavam. nem érdekelt, ha talán bolondnak is néztek, mert két hóonap után már előre üdvözöltek, amikor beléptem.
azóota megtelt élettel a gyár és jobb kedvűen vészelték át e megterhelő munka okozta akadájokat az emberek.
mert ha az ember egész nap mosolyog, akkor estére egyszerűen jó kedve kerekedik.